Ez a 2 éve elhunyt Csíkszentmihályi Mihály (1934 szept. 29 - 2021 okt. 20) találmánya. Egy futóedzővel és egy futónővel együtt írt '17-es könyvében, aminek magyar fordítása "Flow, a futás öröme" címmel jelent meg, ezt az élsportoló futókra, különösen a hosszútávfutókra kihegyezve tárgyalják. A könyvben Csíkszentmihályit dr. Mike-nak nevezik, mivel szerette, ha így emlegették. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy ahogyan ő, és a nyomdokain most már sokan a flow-t definiálni próbálják, az egy nagyon szerencsétlen dolog. Az a fő baj, hogy olyan szűken értelmezi a flow-t, hogy az embereknek csak a töredéke juthat ilyen élményhez, ők is csak ritkán és nem túl hosszú ideig, továbbá a flow-t ugyanúgy nem lehet erőltetni, mint egyesek szerint a szerelmet vagy a merevedést. Én eddig azt képzeltem, hogy a flow lényege a belefeledkezés, aminek egy jó példája a "jó társaságban röpül az idő", de most megtudtam, hogy ez csak az egyik, és nem is föltétlenül szükséges eleme a dr. Mike-féle flow-nak. Úgy tűnik, hogy ennek a flow-nak a kulcs mozzanata a Dietrich által fölfedezett ún. átmeneti hipofrontalitás. Ez az lenne, amikor a tudattalanunk éppen hatalmon lévő kis része csökkenti a prefrontális kéreg (homloklebeny) vérellátását és több más nem létfontos működést is akadályoz azért, hogy több energia jusson az éppen akkor üldözött célra, adott esetben egy futóverseny megnyerésére vagy esetleg csak a saját egyéni csúcsod jelentős megjavítására.

Dr. Mike azonban érdeklődött az ellenkező irányba is, hogy hogyan lehetne a flow definícióját úgy tágítani, hogy sokkal többen és valamivel gyakrabban juthassanak hozzá. Amikhez ragaszkodott, az egyrészt az, hogy a flow egy nagyon jó élmény, amit újra át akar élni az, akinek egyszer már sikerült, másrészt hogy legyen benne viszonylag nagy leküzdendő nehézség, ahogyan az elmélet hívei mondják, kihívás. Utóbbi úgy tűnik, hogy azért kell, hogy a tevékenységnek aktívnak kelljen lennie, ne lehessen passzív. Evvel viszont kizárják a flow-ból az ellazulással elérhető élményeket. Rendkívül emlékeztet ez a flow egy idősebb férfi orgazmusához, viszont semmi köze a bármilyen életkorú és beállítottságú nők orgazmusához. Az mégis különbség, hogy noha egy ilyen férfi számára az orgazmus elérése már kihívás, és különösen az nehéz -- fiataloknak is --, hogy az legyen az illúziónk, hogy tudatosan irányítjuk a tudattalanunkat és így a hormon-termelésünket, de hiányzik a nehezen ugyan, de reálisan elérhető világos cél, mint amilyen pl. egy futónak az egyéni csúcs jelentős megjavítása, vagy éppen egy bizonyos pontosan kijelölt mértékű fogyás egy fogyni vágyó kövér embernek.

Az elmélet szerint a flow kiindulópontja, hogy legyen egy kihívást jelentő és kellően konkrét célod, ami ugyanakkor nem haladja meg a képességeidet. Egyáltalán nem foglalkoznak a lényeggel, hogy adott esetben hogyan lehet egy végtelenül hívságos dolog a célod. Sőt a szintén dr. Mike által még a flow előtt föltalált ún. autotelikus személyiség éppen hogy kevésbé izgatja magát az olyan, a legtöbb ember által méltán kergetett dolgokon, mint az anyagi javak, a hatalom vagy az elismerés, hanem beteges mértékig fokozza "az én vezérem bensőmből vezérel" egyébként helyes József Attila-i parancsát. A flow-mániások szerint az a lényeg, hogy az adott tevékenység önmagában hordja a jutalmát. No most egy 100 mérföldes, de még egy 5000 m-es futás esetében is ez nincsen így, hanem éppen hogy az elismerés viszi rá a résztvevőket ilyen unalmas és fájdalmas dologra. Arról is szó volt, hogy edzésen a táj szépségébe való belefeledkezés is kiválthat flow-t, de evvel ellentmondott a saját kihívás-központú definíciójának.

Én azt mondom, hogy térjünk vissza ahhoz a már Arisztotelész által is megfogalmazott törekvéshez, hogy boldogok akarjunk lenni úgy, hogy a felebarátaink boldogságát se hátráltassuk, viszont az ellenséget lehetőleg irtsuk ki. Technikailag viszont nem a boldogság, hanem az elégedettség érzése az, amiből tudhatjuk, hogy helyesen jártunk el. Az öngyilkosságok ellen küzdő neves pszichiáter, Rihmer Zoltán (sz. 1947 márc.) úgy fogalmazott, hogy ha mindent megtettünk, ami tőlünk telik, és a depressziós beteg ennek ellenére mégis öngyilkos lett, akkor nem kell szomorkodnunk.

Nietzsche lebecsülte, nevetségesnek tartotta a boldogság kergetését, és szenvedett is borzasztóan egész életében. Dr. Mike-ban az nagyon jó, hogy az ún. pozitív pszichológiát, vagyis a lelkileg egészséges vagy éppen a többieknél egészségesebb emberek tudattalanjának és tudatos működésének a tanulmányozását erőltette szemben a korábban egyedül űzött gyakorlattal, amikor is csak az őrültekkel és a gyöngeelméjűekkel törődtek. Az általa definiált, és a követői által fölkapott flow viszont egy olyan speciális élmény, amit egyáltalán nem baj, ha soha nem élünk át.

Az elégedettség kulcsa az, hogy a céljaink és részcéljaink helyességében higgyünk, bármilyen technikával is választottuk ki ezeket. Ugyanakkor viszont ha mások rovására érvényesülünk, avval lehet probléma még akkor is, ha éppen emiatt van jó kedvünk. Szét kell választani a dolgokat, mert pl. ha valaki győz egy futó- vagy más versenyen, akkor az összes többi résztvevő már nem lett első, ez mégsem akkora disznóság, mint meggazdagodni bárhogyan.

Azt mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy sok időt eltölteni csak piszmogással lehet, ezért szoktam én a "jó munkához idő kell" közhelyes bölcsessége helyett azt mondani, hogy "lassú munkához idő kell". Sietéssel is eltelhet valamennyi idő, de semmiképpen sem az egész. A "mindegy, hogy mivel, csak teljen az idő" mondás karikatúrává fokozza a lelki békét. Nem lelki békére, hanem az arra felületesen emlékeztető könnyű szívre van szükség. Ez azt jelenti, hogy akkor is nyugodtan űzzük a kedvteléseinket, ha a média vagy a kommentelők el akarják venni tőle a kedvünket. Persze ez csak akkor lehetséges, ha van annyi időnk és pénzünk, ami az adott kedvteléshez szükséges, ha pedig társas hobbiról van szó, akkor társakra is szükség van. Az is baj, ha valaki valamilyen gonosztettben leli az örömét, idetartozik az is, amikor egy M lelkileg kicsinálja a jószágait. Ha viszont valaki már megtámadott vagy becsapott bennünket, vagyis ellenségesen lépett föl, akkor éppen hogy az a kötelességünk, hogy visszaverjük, bizonyos esetekben akár meg is öljük, bár ez inkább a rendőrség vagy a honvédség dolga.