Ellentétben több más világvallással (mint a buddhizmus, konfucianizmus, taoizmus és az iszlám), amelyeket történelmi személyek alapítottak, még ha a velük kapcsolatos legendák nagy része nem is igaz, a kereszténységgel nem ez a helyzet. Mivel Európa sokáig teljesen keresztény volt, és még ma is jelentős hányada a lakosságnak kereszténynek vallja magát, továbbá a spanyol és portugál, de az angol és francia hódítók is kereszténnyé tették annak idején Amerikát is, így nem csoda, hogy a kereszténység uszályába került, vagy ténylegesen egyik vagy másik keresztény felekezethez tartozó történészek a Bibliát készpénznek vették. Az is igaz, hogy voltak olyan teológusok is, akik már allegóriaként fogták föl, de ők is igyekeztek a lényegét megmenteni. A 17-18. sz-i ateisták és deisták esetében az inga átlendült a másik oldalra. Ők mesének gondolták a trójai háborút és kitalált személynek Odüsszeuszt és Dávidot is. Az persze világos, hogy nem Erisz almája okozta a trójai háborút, és Akhilleusz sem csak a sarkán volt sebezhető, de mai tudásunk szerint a trójai háború megtörtént (kb. 3200 évvel ezelőtt), és azok a főszereplői az Iliásznak, akik nem istenek, valószínűleg léteztek, sőt még Odüsszeusz bolyongásai a Földközi-tenger keleti felében is egyesek szerint úgy voltak, persze nem a Homérosz által megénekelt mesefigurákkal találkozott ott. Amit Dávidról és a fiáról, Salamonról ír az Ószövetség, az túlnyomó részében igaz a legtöbb kutató szerint, de nagyon kevés tárgyi lelet támasztja ezt alá.

A fönnmaradt 4 evangélium egy olyan eseménysorról számol be, ami valamivel később történt volna, mint a római császárság létrejötte, utóbbiról meg elég részletes tudással rendelkezünk, ráadásul Palesztina a kérdéses időben már római megszállás alatt volt, és a majdnem kortárs zsidó Josephus Flavius sokat írt a zsidók történetéről. Ebben a művében egy mondatban említi Jézust, de ezt általában egy későbbi keresztény másoló betoldásának tartják. Az evangéliumok lényege a Jézus által tett csodák és az, hogy Jézus az Atyaistennek (pontosabban, a zsidók egyetlen istenének) a fia volt. Ezekről tudjuk, hogy nem igazak, mivel sem ilyen típusú csodák, sem isten vagy istenek nem létezik/léteznek. Az ateista történészek többsége mindent az evangéliumokból, ami nem lehetetlen, forrásértékűnek tart. Így jött ki egyeseknek az, hogy Jézus Kr.e. 7 karácsonyán született, így 27 végén volt 33 éves (mert Kr.e. 1 után nem 0, hanem Kr.u. 1, vagy ha úgy tetszik, az Úr első éve következik), tehát 28 húsvétján feszítették meg, Tiberius császársága alatt, aki 37-ben halt meg. Nem zárható ki, hogy a kereszténységet valóban egy 33 éves korában igazságtalanul kivégzett futóbolond alapította, de nagyon kicsi a valószínűsége. Különösen ellene szól az, hogy a történet szerint Jézus éppen a napfordulón született, éppen a zsidók tavaszünnepén halt meg, és éppen 12 tanítványa volt (ez valószínűleg a zsidók 12 törzse miatt került a történetbe). Majdnem 300 évvel később Szt. Helena, Constantinus anyja Jeruzsálemben járt, és többek között az ún. igazi kereszt maradványait is "megtalálta". Jézus csontjait természetesen nem, hiszen ő -- a keresztények hite szerint -- föltámadt és azóta is él. Nekem az a spekuláció a legvonzóbb, miszerint az Újszövetségben magát előbb Saulusnak, majd Pál apostolnak nevező személy volt az a zseniális költő és író, aki az ősevangéliumot létrehozta a semmiből, de erre még annyi bizonyíték sincs, mint Jézus, vagyis a názáreti Jehósua ben Joszéf létezésére. Az, hogy Tacitus, majd az ő nyomán Suetonius is megemlékezik Néró (ur. 54-68) keresztényüldözéséről, azért nem forrásértékű, mert egyrészt Tacitus valószínűleg a Néró idejében Rómában élt zsidókról hitte azt, hogy keresztények voltak, másrészt igyekezett -- a fönnálló dinasztia legitimitását erősítendő -- még jobban befeketíteni Nérót, aki egyébként a valóságban is egy nagyon rossz diktátor volt. Egyébként Nero neve feketét jelent latinul. Tacitus idejében már biztosan voltak Rómában illegális keresztény gyülekezetek, de maga Tacitus elég keveset tudhatott róluk.

Az Újszövetség másik, a fönt említetteknél is fontosabb lényege viszont a Jézusnak tulajdonított tanítások és az ezekhez Pál apostol leveleiben fűzött magyarázatok. Ezek szerint Pál abban hitt, hogy Jézus hamarosan újra eljön és utolsó ítéletet tart, így fölösleges újabb embereket nemzeni. Ennek ellenére csak kivételes jellemeknek ajánlotta a cölibátust ("Aki beveheti, vegye bé"). Az egy nagyon rossz vonása volt a középkori és újkori zsidó és keresztény kultúrának is, hogy nagyon ellenségesen viszonyultak a szexhez. A "Ne paráználkodj" parancs eredetileg csak a házasságon kívüli szexre vonatkozott, de ettől függetlenül már az ókori zsidók is elítélték a nem nemzési célú szexet is. Ugyanakkor sem az indiai, sem a kereszténység előtti görög-római civilizációban ez meg sem fordult az emberek fejében. Ebbe a fejlettebb állapotba kéne visszatérni, ami a keresztényeknek mindmáig nem sikerült teljesen.